Vendégírói feladatra

Az eredetit itt tekinthetitek meg - Pennát a kézbe

A feladatom az volt, hogy hat képből egyet válasszak és ahhoz írjak egy történetet. Én ezt választottam. Ez volt a jutalmam a Nézd minden oldalról! gyakorlati feladaton elért eredményemért. :)

Can't see inside

- Ms. Rodriquez, szépen halad – segített le a mérlegről az orvosom. Az egyik. Nem mintha megjegyeztem volna a nevüket, túl sok van. Ez a kopasz. – Még egy kiló és ritkíthatjuk a randevúinkat – próbált meg vicces lenni. Már megfigyeltem. Két féle orvos típus van. Az egyik, amelyik meg sem próbál vicceskedni, mert tisztában van vele, hogy a humorérzéket felboncolta a negyedik, vagy ötödik hullájával, még az egyetemen. És a rosszabbik, amelyik tetteti, hogy van humora, vagy még saját maga sem jött rá, hogy nincs. A kopasz a második B, pontjába tartozik. Ráadásul kifejezetten ostoba. Végül is, agyat senki nem ígért neki, csak diplomát. Ez is bizonyítja, hogy vannak okos emberek, és intelligensek.
- Köszönöm – bújtam bele a cipőmbe. Nem volt nehéz őket átverni. Elég volt a melltartóm mindkét kosarába elrejteni egy-egy kis súlyt, amit még a suliból loptam. Kémia órán használtuk őket méregetésre. Tisztában voltam vele, hogy azzal, hogy javulást színlelek, csak visszább jutok, mert ha ezek a gyökerek nem figyelnek rám, akkor senkinek nem fog feltűnni, ha megint szarabbul leszek. Viszont túl nagy volt a kísértés, hogy ne járjak pszichológushoz, kéthetente méricskélésre, dietetikushoz, gyógytornászhoz és beszélgető körökbe. Fura mert tudtam, hogy mind szükségem van ezekre a dolgokra, hogy meggyógyuljak. A sok ribivel ellentétben engem mentálisan nem vágott haza ez a hülyeség, csak voltak pillanataim, amikor elkattantam. Ezért nem tudtam megállni, mert akkor nem voltam magamnál. A baj az, hogy mindig ilyen pillanataim vannak, ha kajára nézek. Aztán, amint elfordítom a fejem, már tudom, hogy egy hülye liba vagyok. Még a tükörbenézéskor sincsenek látomásaim. Látom, hogy a C-s kosaramból sikerült A-ra fogynom, hogy simán felvehetek XS-es pólókat, és hogy még a kutyám is alig bírom lelökni magamról, pedig csak egy kissebb németjuhász. A legrosszabb, hogy utálom ezt. Utálok beteg lenni, és nem tudom, hogy mi a fenét kéne csinálnom. A pszichorobanc nem segít, mert én sem tudom, hogy hol a probléma gyökere. Reggel kötöttem magammal egy kompromisszumot. Ha már behazudom, hogy jobban vagyok, akkor teszek egy próbát rá, hogy tényleg így is legyen. Szándékosan nem valami gyorskajáldával kezdtem, mert biztos, hogy kiokádtam volna a sok zsíros szart. Nem akartam vágányt váltani és belekezdeni egy bulimiás önpusztító mindennapjaiba. Így is gyomorsav csökkentőket kellett szednem, mert a sok nem evés miatt teljesen kimarta a sav a gyomorfalam. Még a kilyukadásától nem kellett paráznom, de azért nem álltam messze. Na, most semmi szükségem nem volt arra, hogy még a nyelőcsövem is tropára menjen, és, hogy a fogaim ennél jobban is kilazuljanak.
Megláttam egy viszonylag szimpatikus salátabárt az utca másik oldalán, szóval leléptem a járdáról és jó városiasan átgyalogoltam a kocsik között. Ahhoz képest, hogy már elmúlt tíz óra is, még mindig fullra be volt állva az egész utca. A bárban nem voltak sokan, ezt már a kirakatüvegen benézve is meg tudtam állapítani, ami csak plusz volt, mert mások előtt még nehezebb ennem. Idegesítő zöld volt bent minden, a székek, az asztalok, néhol még a falak is. Na, jó igazából nem érdekelt, csak máris elkezdtem kifogásokat keresni, de nem állt szándékomban megszegni az ígéretem. Rávettem magam, hogy beálljak a sorba, ami nem volt túl hosszú. Most azt kéne mondanom, hogy szerencsémre, de ha őszinte akarok lenni, inkább bántam. Nagyon is, mert így hamarabb kellett szembekerülnöm saját magammal. Nem volt mese rám került a sor egy öregasszony és a nyavalygós unokája után.
- Szia, mit adhatok? – Hát ez a srác meg, hogy kerül egy salátabárba? Túl helyes volt ide. – Hahó?!
- Valami kicsit – vontam meg a vállam és végignéztem újra a kínálaton. – Legyen a sima kertészsalátából egy kicsi.
Nagyon csúnyán bámult végig a srác, és szerintem kábé tíz másodperc alatt levonta a jó következtetést. Hát, igen az anorexiát nehéz titkolni egy idő után. Én talán két hónapja estem bele abba a kategóriába, amit már nem azért bámulnak meg, mert extrém dögösen sovány, hanem mert feltűnően nem kóser velem valami. A srác tényleg keveset szedett nekem, és paradicsomból még egy mosolygós fejet is rakott a tányéromra. Nem tudtam, hogy itt ez munkakötelessége-e, vagy csak rendes akart lenni, de kipréseltem magamból cserébe egy mosolyt. Nem volt jó ötlet, mert ezerrel megfeszült a szám és valószínűleg egy pár helyen fel is szakadt. Totál ki volt száradva. Miután elvettem a sráctól, akit a kitűzője szerint Tednek hívtak, nem néztem a kajámra, csak elindultam a legtávolabbi sarok felé. Lepakoltam a cuccom a zöld fotelba és leültem a táskám mellé, akkora böhöm volt a szék. Még mindig kerültem a kajám, mert nem akartam bekattanni. Már éreztem, hogy kezdődik, ezért kitapogattam a villám és emlékezetből a salátába szúrtam, aztán a számba toltam. Jó íze volt, de alig bírtam lenyelni. Olyan volt, mintha a nyelőcsövem visszafelé akarna működni, de végül két öklendezés között sikerült lenyelnem. Viszont utána ennyi volt, nem tudtam magam rávenni még egy falatra, akármeddig győzködtem is magam. Amint megint kitapogattam a villám máris éreztem, hogy összeszűkül a torkom és nem tudtam felemelni. Nem tudom meddig szenvedhettem, de biztos baromi sokáig, mert egyszer csak a helyes pincérfiú mellett álló leült velem szembe. Ő sem volt kifejezetten csúnya, de azért a másikat meg sem közelítette.
- Szia – köszönt. Oké, a fogai szebbek voltak, mint a másik srácnak. Fura, mert amióta úgy nézek ki, ahogy, mindig kiszúrom azokat az embereket, akiken valami tökéletes, ami rajtam defekt.
- Szia – köszöntem vissza neki, és kapva kaptam az alkalmon, hogy ne kelljen a kajára koncentrálnom.
- Ha nem ízlik, miért nem kérsz mást? – kérdezte, de látszott rajta, hogy ezt még ő sem hitte el. Nem is méltattam válaszra a kérdését. Barom. – Oké, ne nézz így, vicceltem.
- Szar poén volt – morogtam és hátracsúsztam a székemen. – Mit akarsz?
- Segíteni? – nem volt túlzottan határozott.
- Azzal tennéd a legtöbbet, ha felállnál és elhúznál, épp eszek – böktem a tálcám felé, de ő csak rám bámult és elmosolyodott.
- Másfél órája eszed azt a szart. Tudom, hogy rossz, de azért nem ennyire. – Oké, nem csak az orvosok hiszik el, hogy viccesek, amikor nem is azok. Erre sem válaszoltam, csak összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. – Mióta?
- Semmi közöd hozzá – nyúltam a táskám után mérgesen, de megfogta a kezem.
- Nem lehetsz benne nagyon, a húgom négy hónap után nézett ki így.
- Múlt időben? – kérdeztem rá. Nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom-e a választ, mert a legtöbb sztori nem végzőik happyend-el ebben a műfajban.
- Múlt időben – bólintott rá, de mosolygott, úgyhogy már azelőtt tudtam, hogy a csaj a szerencsések közé tartozik, hogy megszólalt volna. – Meggyógyult.
- Gratula.
- Érdekel hogyan? – Nem tudtam, hogy az anorexiára van nemzetközileg elfogadott gyógymód. – Megmutatom – önállósította magát és felállt az asztaltól. Reméltem nem hiszi, hogy követni fogom. – Egy pillanat. – Azzal visszament a pult mögé és szedett magának egy nagy adag salátát. Csak remélni mertem, hogy nem hiszi, hogy én azt majd megeszem, mert akkor nagyobb marha, mint hittem. Vigyorogva ült vissza az asztalhoz, és maga elé mutatott a villájával. – Nem biztos, hogy elsőre menni fog, Karlynak se ment. Mellesleg Jesse vagyok.
- Ne, komolyan? – böktem a névtáblájára mire elmosolyodott, de kitartóan meredni kezdett rám. – Mary.
- A húgom nem tudott kajára nézni, ha arra gondolt, hogy neki kell megennie – kezdte. Eddig stimt. – Viszont, ha nem a sajátját nézte, hanem az enyémre koncentrált, akkor éhes lett és egy idő után már enni is tudott.
Soha nem gondoltam volna valami hasonlóra. Komolyan, a srác amekkora seggarc, olyan kreatív lehet, és tutira szereti a húgát, ha volt türelme hagyni, hogy az minden nap ki tudja hányszor azt bámulja, ahogy kajál.
- Próbáljuk meg – tettem a lelkesedés hiányát, de igazából nagyon be voltam sózva. Tényleg ki akartam jönni ebből.
Nem hittem el, vagyis csak nem akartam, mert sikerült majdnem a salátám felét megennem – ami öt egész villányi Sali volt -, bár beletelt Jesse-nek még egy tányérnyi zöldségbe.
- Te vagy a defektes anorexek védőszentje, vagy mi? – kérdeztem a végén. Úgy éreztem kipukkadok. Hónapok óta először.
- Nem, és csak szerencséd van, hogy nálad is működött a dolog – mosolyodott el és befejezte a szívószála szopogatását. – Nem voltam benne biztos, hogy fog.
- Kösz – mondtam neki nehezen. Nem volt semmi ilyesmi az erősségem. Megint rám villantotta a mosolyát, aztán felállt. Én is felálltam, és összeszedtem a cuccaimat. – Lenne kedved holnap is megpróbálni?
- Minden hétköznap itt szívok reggel héttől délig – bólintott és lecsippentette a névtábláját, aztán odarakta a pultra kifelé menet, miközben intett a lánynak, aki felváltotta – gondolom. Nem hittem volna, amikor ez a gyökér leült velem szembe, hogy van egyáltalán értelmes gondolata, azt meg pláne nem, hogy ő kínálja fel a lehetőséget a szabadulásra, de most már sokkal helyesebbnek tűnt, mint a másik srác.

Nézd minden oldalról!

Ezt a kis novellát a Pennát a kézbe! blog egyik gyakorlófeladatára írtam, és nyertem is vele. Semmi extra, rövid egyszerű történet. ( Alulra bemásolom a feladat szövegét.)

Baromi hideg volt ma, ami valahogy mindig meghozta a lófráló emberek kedvét, hogy beüljenek egy kávéra. Mivel az átlagosnál jóval többen voltak, ezért Mike felhívott, hogy én is jöjjek be. Ketten vezettük ezt a helyet, de ma ő volt beosztva. Ha muszáj volt én is beállhattam pincérnek, ami a kezdetekben marha nagy előny volt, amikor még nem volt pénzük felvenni senkit. Mára már egész szép kis bevételt termelt a hely, és pont azon gondolkoztunk, hogy talán nyitnunk kéne még egyet a Centrál Park másik oldalán is. A munkának köszönhetően pedig kevesebb időm volt azon gondolkozni, hogy miért is ébredtem reggel egyedül, Jud nélkül. Mike végül is szívességet tett nekem. A kapcsolatunk nem alakult túl fényesen, és néha úgy éreztem a problémáinkat csak én akarom megoldani. Judon egyre többször éreztem azt, hogy már fél lábbal kint van ebből az egészből, ami ellen muszáj lesz tennem valamit, mert én nem bírom nélküle. Még én is tudtam magamról, hogy szánalmasan belé vagyok zúgva.
- Josh, telefon! – kiabált ki Mike a pult mögül. Rámosolyogtam a vendégre és kényszeredetten megvártam, amíg az öregasszony kiválasztotta, hogy milyen teát akar inni. Amit kibökte, már vágtam is át az asztalok között, mert reméltem, hogy Jud lesz az, és valami elfogadható magyarázatot ad.
- Halo? - szóltam bele a telefonba. Kérlek! Kérlek! Kérlek!
- Josh. - Köszönöm! - Beszélnünk kell.
- Tudom, de ma dolgozom - mondtam neki. Úgy éreztem, hogy végre talán minden jó lesz megint, pont mint amikor összejöttünk, még az egyetemen. Jud a gyönyörű szőke hajával, és azzal az eszméletlen alakjával képes volt minden pasit lehozni az életről, de nem csak ennyi volt. Jud okos, piszok okos is emellett, igazából nem is értem, hogy mit eszik rajtam. Nem, amikor lett volna lehetősége Mike-ra is. Mike-ra aki ugyan úgy hajtott rá az egyetemen, és akivel majdnem egy évig nem beszéltünk Jud miatt. Mike-ra, aki magasabb volt nálam, kigyúrtabb, és bárkit megkaphatott, neki mégis Jud kellett. Felnéztem, de Mikey, már visszament az irodánkba.
- Bemegyek - jelentette ki. - Húsz perc és ott vagyok.
Aha, húsz perc, háromnegyed órája vártam Judot, miközben folyamatosan robotoltam, de semmi másra nem tudtam figyelni, csak arra a rohadt faliórára.

Miután Jud reggel lelépett megint jött a bűntudat. Bűntudat, ami sosem elég ahhoz, hogy leálljak, túlságosan szeretem. Azt ígérte ma végre elmondja Josh-nak, hogy velem van, hogy engem szeret, és szakít vele. Nem hittem neki, mindig ezt mondja, már lassan két éve. Szisztematikusan kihasznál, de nem tudtam neki ellenállni. Judnak lehetetlen. Amikor belép valahová minden szem rászegeződik és ő ezzel tisztában is van, tudja, hogy milyen hatással van az emberekre. Mi több, ki is használja, rajtam és Josh-on is. Beletemettem a fejem a kezeimbe, majd felálltam és előre mentem, hogy megnézzem, hogy áll a bolt. Josh és Katlynn megállás nélkül robotoltak, ezért vettem fel én a telefont. Jud volt az és Josh-t kereste. Nem tudtam elnyomni az érzést, hogy talán ma. Talán ma este már hivatalosan is együtt lehetünk. Átadtam a telefont Josh-nak és inkább visszamentem az irodába. Nem tudtam a szemébe nézni. Gyűlöltem magam és Judot is azért, amit Josh-sal csináltunk. A baj az volt, hogy Judyt túlzottan szerettem ahhoz, hogy leálljak. Nem ment, nem tudtam, képtelen voltam rá. Berúgtam magam után az ajtót, és nekidőltem a falnak. Egy utolsó ocsmány patkány vagy, Mike Flitzz! Egy seggfej!

Láttam Judot megérkezni, belépett és rögtön keresett a szemével valakit. Nem lehettem benne biztos sohasem, hogy kit. Josh rögtön lerakta a tálcáját és a hármas felé bökött, hogy vegyem át tőle. Elindultam az asztal felé, és út közben felvettem még egy rendelést a hetestől is. Én is hibásnak éreztem magam, mert sosem tudtam elmondani neki, amit láttam, nem voltam képes rá, hogy megbántsam Josh-t. Mindig olyan aranyos volt hozzám, ráadásul belenézve, azokba a kék szemekbe, az ember nem tudja magát rávenni, hogy kiábrándítsa. Mike-kal viszont már nem bírtam ilyen kedves lenni, ha hozzám szólt megcsináltam mindent - a főnököm -, de  arról mindig gondoskodtam, hogy tudja, nem felejtettem el. Mégsem tudtam ennél többet tenni. Amikor először rajta kaptam őt Josh Judával, nem is tudtam mit csináljak. Aztán Mike félrehívott, és azt mondta ez bonyolult, és majd ők megoldják, én csak ne szóljak bele. Én pedig egyszerűen csak befogtam a szám. Néztem, ahogy Jud a magassarkú csizmájában az öltöző felé húzza Josh-t és irígy voltam rá. Vékony, a haja gyönyörű, nagy zöld szemei vannak, és olyan mellei, hogy egyenként elbújhatnék mögöttük. Mégsem ezért voltam féltékeny, hanem azért, mert két ilyen pasi is odáig volt érte, Josh az ártatlan, aki nincs is tisztában vele, milyen dögös, és Mike a tipikus pasi, olyan kiállással, hogy elég rád néznie és máris lecsúszik a bugyid. Reméltem, hogy hamarosan vége lesz ennek az egésznek, különben muszáj lesz felmondanom, vagy elmondanom.

Késésben voltam, de nem zavart túlzottan, ki kellett találnom, hogy mit mondok Josh-nak, miért nem aludtam otthon, már ha eljutunk idáig. Úgy indultam el otthonról, hogy ma lezárom ezt az egész hisztériát. Egyszerűen nem ér meg ennyi stresszt. Folyton azon aggódom, hogy meddig bírja még Mike, mielőtt kipakolna, vagy az idegesítő kis pincérlány, vagy mikor nyit be Josh pont rosszkor. Taxiba szálltam és elvitettem magam a kávézóba. Csak én lehettem ekkora szerencsétlen. Szerettem valamennyire mindkettőjüket. Komolyan. Mindkettőben volt valami, ami a másikban nem, és ami nélkül nem tudtam volna meglenni. Josh-sal el tudtam képzelni a jövőmet, ház,kölykök, satöbbi. Viszont ott volt a szex, ami Mike-kal valami mesés. Beléptem az üzletbe és kigomboltam a kabátom, mire felnéztem, Josh már észre is vett. Megindult felém, és mikor elém ért lehajolt, hogy adjon egy csókot. Hagytam neki, aztán viszont megragadtam a kezét és az irodába akartam vinni, de láttam az ablakon keresztül, hogy van bent valaki, és az a valaki csakis Mike lehet, ezért az öltözőbe vittem inkább. Mikor becsuktam magunk után az ajtót mosolyodott. Ettől még nehezebb volt az egész. Nem tudtam, hogyan is kezdjek bele. Leülni sem bírtam, csak álltam és a kabátom zsebében játszottam a jegygyűrűmmel. Nem figyeltem Joshra, pedig hablatyolni kezdett valamit. Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, és végül egyszerűen csak kirántottam a zsebemből a gyűrűt és a kezébe nyomtam. Megdöbbent, tudtam, hogy nem erre számított, de nem tudtam tovább játszani.
- Vége Josh. Sajnálom - mondtam neki, és még egyszer belenéztem a kék szemeibe. Semmit nem értett, látszott rajta, de az is, hogy elfogadja. Már egy ideje neki is feltűnt, hogy már semmi nem olyan, mint volt. Láttam az arcán, mindennap. És egyre nehezebb volt előtte titkolózni. Muszáj volt megszabadulnom tőle. Önző módon nem mondtam el neki a megcsalást, csak megfordultam és kimentem. Mike közvetlenül az ajtó előtt állt, és amikor kijöttem meg akart csókolni, de nem hagytam neki. Gyorsan megváltozott az arckifejezése.
- Nem tetted meg, mi? - kérdezte gúnyosan, és a falnak támaszkodott.
- De, megtettem - mondtam neki. Zavaros lett a tekintete, mire lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Rögtön válaszolt, de amikor beindult volna, eltoltam magamtól. - De veled is vége, Mike.
Nem hagytam neki időt arra, hogy átgondolja, amit mondtam, csak egyszerűen elmentem mellette és felgyorsított léptekkel kivonultam a kávézóból. Katlynn megbámult, de még ő is tudta, hogy bármelyik szar napomon jobban nézek ki mint ő, ezért csak rávigyorogtam és kiléptem a hóesésbe. Mindkettőjüket szerettem, de magamat sokkal jobban. Tudtam, hogy Mike életem végéig gyűlöli fog, és azt is, hogy Josh sosem jut majd túl rajtam, de nem érdekelt. Én továbblépek.

Szituáció: Egy nő sietve lép be egy étterembe, ahol a szerelme már várakozik rá. 
a., Írd le a nő külsejét, jellemét a szerelme szemszögéből, annak érzéseivel és gondolataival körülírva!b., Írd le a nő külsejét, jellemét, valaki olyan szemszögéből, aki gyűlöli őt!c., Mutasd be a semleges pincér szemszöge által is a látottakat, az érzéseivel és gondolataival alátámasztva!d., Végül, a nő szemszögével is egészítsd ki az eddig írtakat!

Üdvözlés!

Üdv itt!

Nagyon örülök, hogy benéztél. Ezen az oldalon megtalálod az összes írásomat. Böngéssz nyugodtan, olvass, kommentelj, amit csak szeretnél!

Csók-puszi,

Alle